A jelenet egy suttogott titokként bontakozik ki; egy nyugodt tó, amely az égbolt gyengéd ölelését tükrözi. A művész mesterien ragadja meg a fény és az árnyék kölcsönhatását, a nap meleg ragyogást vet a távoli dombokra és a bolyhos felhőkre. A magas fenyők őrködnek a part mentén, sötét formáik kontrasztban állnak a ragyogó éggel. Szinte érzem a hűvös szellőt, hallom a levelek zizegését, és érzem az erdő földes illatát.

A kompozíció könnyedén vezeti a szemet az előtér durva, sziklás kiemelkedésétől a nyugodt vízen át a távoli part vonzó öleléséig. Az ecsetvonások, bár pontosak, megőrzik a lágyságot, ezáltal álomszerű minőséget kölcsönöznek a jelenetnek. A zöldek, barnák és kékek tompa palettája, amelyet a lenyugvó nap arany tónusai szakítanak meg, a béke és a magány érzését idézi. Ez egy hely, ahol el lehet veszni a szemlélődésben, egy hely, ahol a lélek megnyugvást talál.