Ebben a kifejező jelenetben a 1812-es háború viharos időszakának orosz téli, zordségbe borult tájára kerülünk. A jéggel borított magasan álló fák a kibontakozó dráma néma tanúiként állnak. Ebben a fagyos környezetben a katonák sürgető érzéssel mozognak; arcaik a határozottság és a fáradtság kifejeződései, megragadva a háború komoly valóságát. Az alakzatuk széttöredezése a csaták gyakran felmerülő káoszát és rendetlenségét jelzi. Az egyenruháik élénk színei éles kontrasztban állnak a fehér hóval—sötétzöldek, sárgák és barnák, amelyek a természet brutális mivolta ellenállásának érzését ébresztik.

Ahogy nézzük az előtérben lévő katonát, alakja egyszerre sugallja a vezetői képességet és a sérülékenységet; úgy tűnik, lelkesíti társait, talán készülve őket a közelgő rohamra. A távolban lévő alakok, a hóvihar ködében elmosódva, egy rétegnyi rejtélyt adnak; milyen sors vár rájuk? A kompozíció ügyesen irányítja a tekintetünket a fák és a katonák bonyolult képződményein keresztül, létrehozva egy vizuális utat, amely bevonja a nézőt. Ez a műalkotás nem csupán egy ábrázolás, hanem egy testi élmény, amely visszhangozza a szívek dübörgését és a történelem hideg szeleit. Majdnem hallani lehet a katonai öltönyök zizegését és a távoli parancsok hangját a hó furcsa csendjében.