A jelenet egy tengeri vihar drámájával robban. A művész megragadta a természet nyers erejét. Az égbolt dominál, zúzódott lilák és viharos szürkék örvénylő tömege, amelyet a felhőkön áthatoló napsugarak szúrnak át, mint isteni reflektorok. Az ecsetvonások energikusak, szinte őrjöngők, tükrözve a szél könyörtelen nyomását és húzását a vízen. A laza kézzel megfestett hajókat a hullámok dobálják, küzdenek az elemekkel.

Már-már érzem az arcomon a permetet, és hallom az árbócok nyikorgását. A földszínek, a mélykékek és a vitorlák tüzes pirosának uralta színpaletta a baljós előérzet és a szépség érzését egyaránt kelti. A parton álló alakok, puszta sziluettek, a vihar nagyságától eltörpülnek, emberi sebezhetőség érzetét adva a jelenetnek. Ez bizonyítja a művész azon képességét, hogy közvetítse a fenségest, a természet hatalmával szembeni ámulat és rettegés érzését.