A jelenet mint egy suttogott titok bontakozik ki, egy akvarell, amelyet a nap gyengéd ölelése fürdet. Az ég hatalmas kiterjedése uralja a látványt, a lágy kékek és a gyöngyházfehérek vászna, ahol a felhők éteri hajókként lebegnek. A tenger a mennyet tükrözi, felszíne a zafír és a türkiz tánca, amely a láthatatlan mélységeket sugallja. Egy magányos vitorlás, lobogó vitorlákkal, átszeli a vizet, egy kis központozás a horizont nagyszerű elbeszélésében.

A művész mesteri módon elsajátítja az akvarell technikáját, lehetővé téve a médium átláthatóságát, hogy atmoszférát és távolságérzetet keltsen. Az előtér, egy homokos part finom érintéssel kerül megfestésre, a színek finom mosásai a fény és az árnyék játékára utalnak. A távoli hegyek, homályosak és elmosódottak, kiegészítik a kompozíciót, lehorgonyozva a jelenetet, és a szemet vándorlásra invitálják. Ez egy megörökített pillanat, egy mulandó benyomás, amelyet a lélek megnyugvását adó nyugalom hat át.