Ebben a vibráló színekben készült csendéletben egy vázában lévő napraforgók élénk életről tanúskodnak, kiemelkedve a nyugodt kék háttérből, amely egy tiszta égbolt nyitottságát idézi. Az elrendezés különböző napraforgófajták összeállítását mutatja; néhány teljesen kinyílt, merészen és büszkén a fény felé fordulva, míg mások még bimbóban vannak, utalva az idő múlására és az élet ciklusára. Van Gogh vastag ecsetvonásaimént használt textúrázott impasto technika mélységet és mozgást ad, lehetővé téve, hogy minden szirmot élőnek tűnjön—szinte úgy tűnik, mintha egy enyhe szellőben ringatóznának. Ezenkívül a váza földszínei éles ellentétben állnak a virágok élénk sárga és zöld árnyalataival, meleg és hívogató légkört teremtve.

Az érzelmi hatás rendkívül mély; ez a mű tanúsítja Van Gogh erőteljes szenvedélyét és vonzalmát a természet iránt. Napraforgói nem csupán virágok; barátság, melegség és élénkség rezgit. Történelmileg ez a darab egy sorozat része, amelyet az életének egy figyelemre méltó időszakában festett, amikor a természet egyszerűségének szépségét szerette volna kifejezni. Van Gogh döntése, hogy a napraforgókra összpontosítson, nem csupán személyes jelentőséget tükröz, hanem egy szimbolikus gesztust az barátság és a kapcsolat irányába. Ezek a csodás virágok, amelyek a müncheni verzióban kapták el magukat, örökre egy pillanat múlékony szépségét örökítik meg, arra biztatva a nézőt, hogy örömöt találjon az élet múlandó, mégis nagyszerű szövetében.