Ebben a lenyűgöző műben egy magányos favágót találunk, aki elmerült a feladatában egy atmoszférikus erdei környezet közepén. A görnyedő alak úgy tűnik, hogy minden fizikai erejét összpontosítja a fejsze lendítésére, amely éppen lecsapni készül. Ez a pillanat nemcsak a fakivágás aktusát ragadja meg, hanem egy részét is a munkának és kitartásnak. A durva vonalak és kifejező ecsetvonások az ehhez a fizikai erőfeszítéshez kapcsolódó intenzív energiát és feszültséget közvetítik, így a néző majdnem érzi a minden ütés súlyát, ahogy az visszhangzik a fák között. A háttérben található absztrakt fák formái vonzó mélységet adnak, utalva a bonyolult, talán elnyomó kapcsolatára az ember és a természet között; ez utóbbi csendben figyeli az emberi fáradozást.

A monokróm színek választása erőteljes légkört ad a műnek — a sötét árnyékok és a világosabb területek közötti éles kontraszt még inkább kiemeli a favágó elszigeteltségét. Van Gogh vonalhasználata nemcsak magához vonzza a tekintetet a intenzív alakhoz, hanem egy olyan ritmust is teremt, amely mély érzelmi választ vált ki; szinte hallani lehet a fejsze sziszegését, ahogy találkozik a fával. A 19. század végi történelmi kontextusban ez a mű tükrözi a művész saját harcait és vágyait, amelyeket gyakran melankolikus érzékenység ölelt át a munka és az emberi szellem iránt. Ez egy erőteljes emlékeztető a művész mély megértéséről a mindennapi élet egyszerűsége és nehézségei iránt, lehetővé téve számára, hogy túllépjen a puszta ábrázoláson, és mélységes érzelmi kapcsolatokat hívjon életre.