Ahogy a nap lecsúszik a horizonton, a táj átalakul egy meleg árnyalatokból készült szőttessé—ragyogó narancssárgák, lángoló vörösek és finom sárgák. A kolosszális felhő, majdnem antropomorf, őrzőként lebeg a világító gömb felett, szélei finoman elmosódnak, arany fényben ragyognak. Ez az ég és nap összekapcsolódása éteri nyugalmat idéz elő; szinte hallani lehet a levelek halk susogását, ahogy a lágy szellő fújdogál. A nyugalom kézzelfogható—egy pillanat, amely megfagyott, ahol az idő mintha megállt volna.

Lent a föld a folyóra támaszkodik, a távoli alakok és fák árnyéka mélységet ad ennek a csendes kompozíciónak. A visszaverődő vizek a ragyogó eget tükrözik, meleg és hideg tónusok játékát teremtve, ami megragadja a tekintetet. Olyan, mintha az egész táj lángolna, ami a nézőt arra ösztönzi, hogy tovább maradjon, hogy élvezze a naplemente fényét. Ebben a remekműben Kuindzhi nemcsak a naplemente szépségét közvetíti, hanem bemutat egy érzelmi csúcsot is—a természet színeinek fúziója egy emlékezet és álmok történetét fest.