Ez a tájkép harmonikus, ám kissé visszafogott természetábrázolásával ragad magával. Az előtérben egy nyugodt folyó kanyarog, vize mély, tompa lila árnyalatokban és halvány fényfoltokkal játszik a felszínén. Mindkét oldalon buja, élénk zöld növényzet kontrasztot teremt — a nézőhöz közel sűrű és élénk, fokozatosan pedig magas, sötét ciprusok rendezett sorává válik, amik a távolba nyúlnak. Ezeknek a fák függőleges vonalai szemben állnak a lágy rétekkel és a messzi dombokkal, melyeket lila és szürke árnyalatokban festettek, mintha hajnal köd vagy alkony sugárzása lenne. A kompozíció a szem tekintetét a kanyargó folyó mentén vezeti, lassú, elmélkedő szemlélődésre hívva. Vallotton technikája sima, mégis tudatos ecsetvonásokat mutat, szinte grafikus tisztasággal, ahol a természetes formák elegáns alakokká stilizálódnak — a fák mint lineáris emlékművek, a levelek határozott tömegeket alkotnak, a víz felszíne pedig ritmikus mintázatokra töredezik.