Ez a megkapó festmény egy magányos alakot ábrázol – egy parasztasszonyt – amint egy folyó partján áll, körülötte enyhén emelkedő táj, mely az ágat mozgató enyhe szellőtől mintha lélegezne. A művész ecsetkezelése lazán, mégis célzottan jeleníti meg a fákat és növényzetet zöld és földszínek lágy elmosódottságával, mely mozgást és életet sugall. A napsütötte, kanyargó földút hívogatja a nézőt, hogy belépjen a nyugodt, mégis mozgalmas kompozícióba.

A színpaletta mélyen naturalista—diszkrét okkertónusok keverednek puha zölddel és tompa kék égbolttal, egy békés délutánt idézve. Érzelmileg a kép csendes elmélkedést közvetít, a vidéki magány és a természet harmóniájának érzését kelti. Történelmi kontextusban a 19. század végi vidéki élet romantikus megjelenítését tükrözi, finom tisztelgés a modernitás előtt, miközben megőrzi a természet szépségét. Művészeti jelentősége abban rejlik, hogy mesterien kapcsolja össze az impresszionista vonásokat a precíz realizmussal, életre keltve egy múló pillanatot a folyó partján.