Ez a jelenet egy békés folyóparti pillanatot ragad meg, ahol egy magányos halász áll a magas, dús fáknál, csendes elmélyültségben. A művész lágy ecsetvonásokkal olvasztja össze a természet elemeit, melynek köszönhetően az egész kompozíció nyugodt, szinte álomszerű hangulatot áraszt. A színpaletta visszafogott; az előtér lágy zöld és barna árnyalatai finoman kontrasztálnak az ég és a távoli víz halvány kék és szürke tónusaival. A szórt fény reggel vagy késő délután hangulatát idézi, amikor a világ mintha megállt volna a csendben.

A kompozíció finoman vezeti a tekintetet a bal oldali sűrű fák tömegétől a széles és nyugodt folyó felé, amely egészen a horizontig húzódik. Poétikus egyensúly feszül a lombok tömörsége és a víz folyékonysága között, megidézve a magány és a béke érzetét. A halász alakja, bár kicsi, mégis meghatározó a természet nagyságában, időtlen kapcsolatot sugallva az emberi jelenlét és a természetes világ között. A mű a 19. századi tájképfestészeti hagyományokhoz kapcsolódik, hangsúlyt helyezve a természettel való harmóniára és a csendes vidéki élet méltóságára.