A jelenet a nyugalom azonnali érzésével bontakozik ki – egy enyhe lejtésű domboldal, amelyet zöld mezők borítanak, finoman megvilágítva egy diffúz, borús égbolttal. A kompozíció a szemet vezeti, az előtérben lévő víz szélétől kezdve, ahol egy hatalmas, árnyékolt szikla nyugszik, formája tükrözi az égbolt tompa színeit. Ezután a tekintet a fák gyűjteményére irányul, csupasz ágaik az ég felé nyúlnak, keretezve a dombot. A művész színek használata – a zöldek, sárgák és földszínek keveréke – harmonikus egyensúlyt teremt, fokozva a nyugodt légkört; az ecsetvonások mozgást és textúrát sugallanak. A fény és az árnyék játéka, bár finom, mélységet ad, ami miatt a távoli domb a háttérbe vonul. Ez egy olyan jelenet, amely befelé fordulásra hív, és a békés magány érzését idézi fel.