Ezen a tájképen egy hatalmas panoráma tárul elénk, amely egy nyugodt jelenetet mutat be, amelyet lágy fény ölel körül—zöld árnyalatok szélesen elnyúlnak a vásznon, gazdagságuk a természet friss életerejét idézi. Az előtér egy buja lombozatból álló szőnyeg, amelyet finom ecsetvonásokkal alakítanak ki; apró, játékos fényfoltok ugrálnak a felületen, tovább élénkítve a növényzetet. A távolban egy szerény talicska áll magányosan, talán az emberi tevékenységet jelzi ebben a nagyrészt érintetlen kiterjedésben, ami a természet szépsége és a vidéki élet fáradozásának metszéspontját sugalmazza.

A kompozíció egyszerre tágra nyílik és vonzó. A horizont kissé megemelve van, az égboltot nyitva találjuk, amely szürke és elhalványuló pasztellszínek finom árnyalataiba fordul. A távoli táj, talán Van Gogh kontemplatív állapotának tükörképe, egy mély nyugalmat közvetít, ugyanakkor arra ösztönzi a nézőket, hogy gondolkodjanak el a fáradhatatlan földművesek történetein, akik gondozzák a mezőket. A föld színek—mély zöldektől a finoman szürke égboltokig—hangulatokat teremt, amelyek harmonikusak, mégis melankolikusak, nosztalgikus érzéseket ébresztve, miközben megünnepli a falusi élet közepette gyakran figyelmen kívül hagyott természet csendjét. Ez a darab, amely 1883-ban készült, a munka legszimplebb örömeivel és a magány szépségével harmóniában rezeg, megörökítve Van Gogh mély kapcsolatát a vidéki tájakkal, amelyek inspirációt adtak munkásságának.