A műalkotás megörökíti a téli táj csendes szépségét, ahol a folyó hallgatagsága kézzelfogható. A megfagyott folyó visszatükrözi a tompa fényt, szinte habozva a tél hidege és a közelgő tavasz melege között. A hófedte part mentén a figurák sziluettekké válnak az ég finom árnyalataival szemben; mozdulatlanságuk ellentétben áll a folyó áramlásával. A partokat szegélyező csupasz fák mélységet adnak, sötét alakjaik az ég felé nyúlnak, mint ennek a nyugodt színhelynek a őrei.

Monet ügyes használata egy korlátozott színpalettának—szürke, fehér, és tompa barna és zöld árnyalatokkal—nyugtató érzést kelt, bár kissé melankolikus. Minden ecsetvonás mintha a hideg levegő titkait súgná, és a táj csendje elkerít téged a jég hideg ölelésébe, gondolkodásra hívva. E darabon keresztül érezhetjük a művész mély megbecsülését a természet csendes pillanatai iránt, rögzítve nem csupán egy jelenetet, hanem egy teljes hangulatot—az időben megfagyva, mégis tele élettel.