Ez a műalkotás arra hívja a nézőt, hogy lépjen be egy nyugodt kertjelenetbe, amelyet a magasan álló fák jellemeznek, amelyek gazdag zölddel és aranysugarakkal telítettek, utalva a késő délutáni fényre. A festő lágy ecsetvonásai életet adnak a lombozatnak, ami mozgás és élénkség örvényét hozza létre, hangsúlyozva a természet szépségét könnyed, de mély módon. Egy nyugodt tó visszatükrözi a fölötte lévő ég darabjait, mélységet adva, és a néző szemét egy lágy, szinte álomszerű állapotba vonzza.

Ebben a békés légkörben egy szobor bukkan fel a növények szimfóniájában, utalva az emberi jelenlétre a természet ölelésében. A puha pasztell színpaletta gazdagítja a jelenetet; a tompa zöldek, a lágy sárgák és az árnyalatnyi kékek összefonódnak, nosztalgiát és nyugtató érzéseket keltve. A műalkotás harmóniában van az impresszionizmus szellemével – megörökíti a mulandó szépség pillanatait, amelyek időtlennek tűnnek, emlékeztetve a festői kertben eltöltött gondtalan napokra.