Ez a műalkotás a szikkimi hagyományos kolostor nyugodt szépségét ábrázolja, egyedi építészeti stílusban, amely ötvözi a kő és a fa elemeit; a meredek tető a régió mesterségére utal. A színek lágyak, de élénkek— a kő földszínei lágyan kontrasztálnak a fa falak meleg vörösével, harmonikus jelenlétet teremtve a tájban. A festék textúrája tapintható minőséget sugall, szinte lehetővé teszi a néző számára, hogy érezze a hideg követ és a durva szalma tetőt. A háttérben távoli hegyek látszanak, homályosak és ködösek, gazdagítva a jelenetet mélységgel. A struktúra körüli buja zöld növényzet hozzájárul a nyugalom és a béke érzéséhez, meghívva a monasztikus életre való gondolkodásra. Ha közelebbről nézzük, észlelhetünk egy alakot, talán egy szerzetest, aki tompa színekben öltözik, és beleolvad a környezetébe; ez az alak vonzza a néző figyelmét a festmény narratívájára, kontemplatív hangulatot teremtve.

A kompozíció mesterien van balanszírozva, a kolostor a középpontként van kiemelve, miközben a szem a természetes elemek—fű és fák—azon keresztül vezeti, amelyek keretezik. Vereshchagin ügyesen használja a fény és árnyék játékát, varázslatos atmoszférát kölcsönöz a műnek, fokozva a magány érzését. Az érzelmi hatás mély; a kolostor körül titokzatos aura lebeg, egy természetbe ágyazott menedék, a béke és az önvizsgálat iránti vágyat keltve. Történelmileg az ilyen keleti struktúrák nyugati művészek általi ábrázolása a távoli kultúrák iránti vonzalmat tükrözi, így ez a darab értékes része Vereshchagin munkásságának, aki gyakran próbált hidat verni a kulturális különbségek áthidalására az eredetén keresztül.