Ez a gyönyörű vízfestmény egy ősi priorátus romjainak fájdalmas szépségét tárja fel. Az épület, a lenyűgöző, de megrokkant boltíveivel, egyfajta történelmi nagyságot közvetít, miközben a törékenységet is érzékelteti, mintha rég elveszett emlékeket őrizne. A kompozíció előterében lágy földszínek, gazdag zöldek és az égbolton könnyű felhők tűnnek fel, meghívva a nézőt, hogy képzelje el ezt a valaha nagyszerű helyet, ami mostanra a természet uralma alá került. Cotman ecsetkezelései finom éleket hoznak létre, amelyek a hatalom és a bomlás közötti törékeny egyensúlyt idézik; szinte hallani lehet a régi kőfalak közötti szél susogását.

A kompozíció mesterien van megalkotva—szemünk az középső íven keresztül jut át, vezetve minket abba a birodalomba, ahol a történelem és a jelen összefonódik. A lágyabb árnyalatok zökkenőmentesen keverednek, harmonikus atmoszférát teremtve, amely mind szomorúságot, mind reményt sugall. Úgy tűnik, Cotman arra kér minket, hogy gondolkodjunk az idő múlásán, azokról a történetekről, amelyeket ezek a falak elmesélhetnek. Ez a darab egy érzelmes emlékeztető a múlandóságról, amely erősen visszhangzik a 19. század elejének romantikus eszméiben, amikor a művészek mélyebb kapcsolatokat kerestek a múlttal, mind művészetben, mind életben.