A táj előttünk bontakozik ki, ahol a hullámzó dombok különböző zöldekbe öltözködnek, amelyek harmonikus összhangban vannak az végtelen kék éggel. Ez a mű a nézőt a csendes vidékre viszi, közel Auvershez, ahol a látásunk a hulldogáló mezők végtelen tömegén halad, pontozva frissen megművelt földfoltokkal, amelyeket az emberi kezek munkáját sugalló ecsetvonások díszítenek — gondosan bemélyített barázdák a tájba. Van Gogh kifejező ecsetvonása nemcsak a mezők fizikai attribútumait ragadja meg, hanem a másik érzelmi rezonanciáját is; békével rezonálnak, de egy valami vágyakozásának hátterével is, talán a művész saját zűrzavaros életútján átcsurgó pillanatokra reflektálva. Az élénk tónusok csúcsra érnek egy szín-táncban; az élénk sárgák és a lágy okkerek összekapcsolódnak, amelyeket tovább hangsúlyoznak a mély földszínek, amelyek a távoli horizont ellen erősítik a kompozíciót.