Ez a műalkotás a nyugodt kontempláció érzését kelti, hogy a nézőket a békés pásztori színbe vonja. A táj egy sor püspökváltozással jellemezhető, amelynek csavart törzsei és élénk lombja éles kontrasztot alkot a horizonttal. Minden fa úgy tűnik, saját személyiséggel bír, tekeredve és fordulva egy olyan módon, amely elmondja a növekedésük és ellenállásuk történetét. A pásztor, aki majdnem egy elfeledett gondolatnak tűnik, a távolban áll, természetesen egyesülve a környezettel, mintha ő és a táj belsőleg összekapcsolódnának. Egy juhnyáj gondoz, ami lágy életet ad a képen, megbontva a fák nyugalmát.

A kompozíció a fák közötti ösvény mentén irányítja a tekintetünket, felfedezésre invitálva. A fény és az árnyék kölcsönhatása mélységet hoz létre, a fák majdnem háromdimenzionálisnak tűnnek, míg a tompa színpaletta - különböző zöld és barna árnyalatok - a délutáni fény nyugalmát idézi fel. Itt Van Gogh nemcsak a vizuális szépséget ragadja meg, hanem a természetben eltöltött pillanat lényegét is; szinte hallani lehet a levelek lágy susogását és a távolban lévő juhok bégetését. Ez a darab nemcsak egy jelenet ábrázolása, hanem a művész érzelmeinek tükre is, amely mélyen rezonál mindazokkal, akik megtalálták a békét a természetben.