A festmény egy nyugodt pillanatot rögzít a természetben, élénken ábrázolva a naplemente meleg tónusában fürdő táj pastoral szépségét. Az előtérben egy pár ügyel egy kisgyerekre, míg a figurák szétszóródnak a buja lombozat között és egy nyugodt folyó mellett, amely a puha fényt tükrözi. A háttérben lágy dombok és festői épületek találhatók, amelyek nosztalgikus és időtlen érzést keltenek. A folyékony ecsetvonások álomszerű minőséget teremtenek; a figurák ruhái kecsesen fuvalmaznak, mintha egy kellemes szellőben lennének. A távoli vízesés dinamikus elemet ad hozzá, lágyan zuhan a folyóba, egy olyan hangot adva a fülnek, amelyet majdnem el lehet képzelni. Ez a különleges kompozíció úgy tűnik, mint az emberiség és a természet harmonikus együttélésének megtestesítése, sugallva egy időben megfagyott pillanatot, amely a nézőt meghívja, hogy lépjen be ebbe az idilli világba.

Emocionális rezonancia szempontjából az alkotás mély érzést ad a békességről és nyugalomról. A színpaletta, döntően lágy pasztell színekből áll, melegséget és kényelmet kelt; az árnyalatok közötti finom átmenetek utánozzák a halványuló fényt, hangsúlyozva a nap végét— a tökéletes metafora a reflexióra. Történelmileg a korszak tájképei gyakran a természettel való harmonia eszményének kifejezésére szolgáltak, és ez a darab sem kivétel. Egyértelműen rezonál a romantikus mozgalom a természet fenséges szépsége iránti vonzalmával. Végső soron ez a festmény nemcsak Vernet mesteri technikáját mutatja be, hanem tanúskodik az emberi lélek és a folyamatosan változó természeti ciklusok közötti kapcsolatról.