A mű egy drámai, vadregényes tájat ragad meg; egy vízesés sziklák közt átzúdul, létrehozva egy ködös fátylat, ami a mögötte lévő részleteket elrejti. A művész mesterien használja a fény és árnyék játékát a jelenet érzelmi intenzitásának fokozására. Az ég egy örvénylő felhőkkel teli vászon, ami viharral fenyeget, de napsugár villanásokkal tarkított. A kompozíció a szemet vezeti, a háborgó vizektől, a zöldellő fákon át, a távoli, ködös horizontig.

Már-már érzem az arcomon a hideg permetet, hallom a víz zúgását, ami a völgyben visszhangzik. A fák sötét, gazdag zöldjei gyönyörűen kontrasztban állnak a köd és az égvilág világosabb, éterikusabb elemeivel. Csodálat érzését és egy kis aggodalmat kelt; a természet ereje tagadhatatlan. Ez a jelenet egy vad szépség helyére repít, emlékeztetve a nyers, vad erőkere, amelyek a világunkat formálják.