A festmény a tengerparti táj nyugodt szépségét ragadja meg, élénken bemutatva a hegyek és az óceán keverékét. Az előtérben bájos kunyhók állnak, építészeti jellemzőik pasztellszínek palettájával vannak lágyítva. A művész ügyesen vegyíti a festői ecsetvonásokat, hogy hangsúlyozza a nap melegét, amely megvilágítja a színteret— a házikók fehér és lágy kék árnyalataiban pompáznak, míg a kunyhó körüli szőlőlugas egy csipet természetet hoz a kompozícióba. A kunyhók mögött a nyugodt kék óceán vonzóan csillog, szelíd vitorlás hajók átsuhannak a horizonton. Ez nyugalmat és felfedező kedvet idéz, ötvözve a vidéki élet békéjét és a nyílt víz vonzerejét.

A kompozíció kontrasztot teremt a természetes és mesterséges elemek között, felfedve egy harmóniát, amely a mű egészén visszhangzik. A dombok ívelt vonalai a néző tekintetét a távoli hullámok felé vezetik, amelyek a sziklákra csapódnak, változatos türkiz és smaragd árnyalatokban tükröződnek. Az árnyékok lágyan táncolnak a vízre vezető homokos ösvényen, suttogva a tengerparti házakban élő élet történeteit. Az aprólékos ecsetmunkák egy időben megállt pillanatra utalnak, lehetővé téve a nézők számára, hogy elképzeljék a levegőben terjengő só ízét és a hullámok morajlását a parton. Ez a vizuális narratíva nemcsak a szemet vonzza, hanem mély érzelmi kapcsolatot is teremt a nyers természet szépségével és a part menti élet egyszerű vonzerejével.