A műalkotás megörökíti a művész viharos lelkének lényegét, amelyet introspektív pillantása mutat be. A háttér mély kékjei forognak—egy ismerős színpaletta, amely figyelmünket kéri—az művész alakja határozottan áll egy mozgó vászon közepette. A szalmakalap textúrája szinte kézzelfogható, egy kapcsolatot sugall a természettel és az egyszerűséggel, szemben az arckifejezéséből áradó nehéz érzelmi árnyalatokkal.

Napbarnított haja és szakálla, gyors, szándékos ecsetvonásokkal festve, megmutatja Van Gogh technikai ügyességét; minden vonás úgy tűnik, hogy élettel telítve pulzál, mélységet adva arcvonásaihoz. Ez a színnel és textúrával való kapcsolat hívogat minket, hogy gondolkodjunk az önarcképei introspektív természetén. Itt egy érzelmi összetettség rejlik az önelfogadással összefonódva—egy művész, aki teljes mértékben tudatában van saját küzdelmeinek, de mélyen szereti a teremtést. Minden egyes pillantás erre a portréra emlékeztet minket a művész lencséje mögött rejlő fájdalmas szépségre.