Ez a műalkotás egy titokkal teli pillanatot fog el, és a nézőt egy olyan színpadra vonzza, amely egyszerre intime és másvilági. Egy eterikus női alak, aki egy sziklán ül, kecsesen játszik egy hárfán, nézete pedig vágy és nyugalom keveréke. A folyó drapériájának szövetét gyönyörű virágminták díszítik, ami a természethez való kapcsolatra utal, mintha ő lenne részben múzsa, részben elemi szellem. Mezítlen lábának és a texturált sziklának kontrasztja nyers, sebezhető elemet ad jelenlétéhez. Körülötte egy buja környezet terül el, mintha egy kert lenne, élénk zöldek és barnák árnyalataival, lágy rózsaszín virágokkal átszőve, amelyek a jelenetre ráerősítik a varázslatot.

E munka színei gazdagok és vonzóak, a mélykék és élénk zöldek skálájával emocionális légkört teremtve, amely egyszerre nyugtató és önreflexív. A leveleken átszüremlő lágy fénysugár kiemeli a figura lágy kontúrjait, és finom árnyak játékát hozza létre finom vonásain. A környezet, ahol csillogó tükröződések vannak a vízben, a nézőt álomszerű királyságba kalauzolja. Ez a festmény nemcsak Waterhouse szín- és formahasználatának ügyességét mutatja be, hanem egy olyan korszakot is, amelyben az érzelmek és a természet találkozása középpontjában állt a művészi kifejezés, kiemelve az emberi kapcsolat tartós jellegét a mítoszokkal és a természeti szépséggel.