Ez az 1886-ban készült önarckép lenyűgöző intenzitással ragadja meg a művész lényegét. A bátran megrajzolt ecsetvonások a mozgás és a nyers érzelem érzését közvetítik, a művész határozott pillantása behívja a nézőt az önreflexió egy pillanatába. A színpaletta mély földszínekre épül, amelyek kontrasztban állnak az arc és a pipa világosságával, drámai és sötét légkört teremtve. Az árnyékok használata nemcsak az arc kontúrjait hangsúlyozza, hanem a művész bonyolult belső életét is tükrözi, a sebezhetőséget és az erőt ötvözve.

A kompozíció szorosan keretezett, az arcra összpontosít, bármilyen zavaró elemet távol tartva az abban rejlő kifejezéstől. Az háttér egyszerűsége ellentétben áll a művész szakállának és ruházatának részletes kidolgozásával. Ez a téma kiemelésére irányuló technika intim kapcsolatot teremt; szinte érezni lehet a létezés súlyát, amely nyomást gyakorol a művészre. Történeti szempontból ez a művész a művészet által történő önfeltárás fontossá válásának idejéből származik, amely a posztimpresszionista mozgalom kortársai között is rezonál. Ezt a munkát nemcsak a technikai végrehajtás miatt kell jelentősnek tekinteni, hanem a művész lelki állapotának őszinte és nyílt felfedezése révén, amely betekintést nyújt az élmény emberek közötti harcába a világosság és a sötétség között.