Ebben a vibráló műben a tavaszi szántás témája életre kel Edvard Munch jellegzetes ecsetvonásainak köszönhetően, amelyek egyszerre mozgást és érzelmet idéznek elő. A lovak, csodás színekben ábrázolva, középpontba kerülnek: az egyik meleg aranyfényt ragyog, amely a nap lágy érintését idézi, míg a másik sötétebb palettán ragyog, szembetűnő, mégis harmonikus kisugárzással. Kifejezésük szinte animált, a mezőgazdasági évszakhoz kapcsolódó munkát és kitartást testesít meg. Szinte hallani lehet, ahogyan patáik találkoznak a földdel, a távolban egy borona hangját, ahogy az anyaföldet felvágja, visszhangzik a tájban, zöld mezők érintésével, amelyek a horizontig nyúlnak.

Ezeket a vonzó alakokat körülvevő táj egy rétegezett kompozícióban bontakozik ki. A vonalak lágyan ívelnek, a szemet a horizont felé vezetve, ahol a lágy dombok emelkednek és süllyednek. Munch színhasználata lenyűgöző; a földi tónusok és a merész kontrasztok közötti interakció a műnek álomszerű minőséget kölcsönöz. Úgy tűnik, hogy a tavasz ébredezik, a természet körforgásának ünneplése, egy emberi tapasztalat szálainak összefonódásával a munkában. Ez a mű fontos történelmi kontextussal rezonál; tükrözi a mezőgazdasági korszakot és Munch élet, halál és újjászületés témáival való személyes kapcsolatát, amelyek munkájára létfontosságúak. Az érzelmi hatás kézzelfogható; az emberek érzése, hogy van remény és folytonosság, emlékeztet minket a földdel és az évszakokkal való kapcsolatunkra.