A festmény egy nyugodt, napsütötte hegyi tájat tár elénk, ahol magas, aranysárga lombú fák uralják a középső és előtéri részt, a jelenetet őszi ragyogással árasztva el. A távolban, a háttérben, halvány kékeszürke hegyek emelkednek lassan egy tágas, tiszta égbolt alatt, amelyet lágy, fodros felhők díszítenek. A művész ecsetvonásai kifejezőek, fény és árnyék játékával ragadják meg a levelek, a talaj és a víz textúráját szinte impresszionista meleget sugározva. A jobb alsó sarokban finoman emberi alakok sejlenek, akik talán nyugodt tevékenységet folytatnak a folyópart mellett, így a természet nagyságát finom emberi jelenléttel egészítik ki.

A mű békés, elmélkedő hangulatot áraszt, és arra hívja a nézőt, hogy merüljön el a föld, a víz és az ég harmonikus egyensúlyában. A színpaletta gazdag, de visszafogott – a meleg okker, barna és arany tónusok hideg kékekkel és lágy fehérrel váltakoznak, ami mélységet kölcsönöz a tájnak. A kompozíció finoman vezeti a tekintetet a tükröződő vízfelszíntől a napsütötte fákon át a távoli hegycsúcsokig, mély nyugalom és természet szépsége iránti tisztelet érzését keltve. A technika a hagyományos tájrealizmus és az impresszionista lágyítás keveréke, mely az atmoszférát helyezi előtérbe a részletekkel szemben, így a festmény szinte lírai, időtlen jelleget ölt.