Ebben az érzékeny alkotásban a néző egy gyengén megvilágított jelenetbe kerül, ahol egy magányos nő áll, és bámulja a ködbe burkolózott vizet, mélabús póza telve van vágyakozással. A bonyolult vonalvezetés gazdag textúrát teremt; az árnyékok rejtélyes köpenybe burkolják alakját, amely mintha védelmet jelentene, és egyben elszigeteli is őt. A fény és árnyék közötti kölcsönhatás nemcsak a formáját határozza meg, hanem kiemeli a víz hullámzó felszínét is, amely visszatükrözi a mögötte lévő híd csillogó fényét. Minden ecsetvonás egy megfagyott pillanatot rögzít az időben, arra ösztönözve minket, hogy gondolkodjunk a nő gondolatairól – talán egy elveszett szerelemről vagy értékes emlékekről. Ez a jelenet mély érzelmi mélységgel zeng, és elvisz minket a csendes, befelé forduló pillanatba.

Ahogy mélyebben belemélyedünk az alkotás kompozíciós elemeibe, a nő alakján alkalmazott függőleges vonalak élesítik a figyelmünket, míg a háttérben lévő híd lágy, ívelt vonalai egyensúlyt teremtenek a jelenetben, kis finom dinamikát adva neki. A színpaletta visszafogott, szürke és fekete árnyalatokkal dominál, ami melankolikus légkört kölcsönöz az alkotásnak. Ez a választás nemcsak a magány érzését fokozza, hanem visszhangozza a viktoriánus érzést is, amely átjárta azt az időt. A történelmi kontextusban a mű bemutatja a társadalmi normákat, amelyek folytán sok nő a családi élet határain belül érezte magát, és itt Millais mesteri módon rögzíti e vágyakozás és elszigeteltség kettősségét.