Ebben a figyelemfelkeltő műalkotásban egy figura látható, aki egy széken ül, látszólag nyugodt, mégis egyfajta távolságot áraszt, ami felkelti a néző kíváncsiságát; a vibráló színek körülölelik a kompozíciót, amelyben a merész vörös, zöld és kék dominál. A háttér geometrikus formákkal van tele, ami egy absztrakt környezetre utal, míg a figura—formális öltözetben—kényelmesen, de magabiztosan ül. Munch expresszív ecsetkezelése egy réteg szorongást ad a jelenethez, arra invitálva a nézőt, hogy érezze a feszültséget, amely ellentétben áll a ülő alany nyugodt megjelenésével. A színválasztásban van valami vonzó—minden árnyalat érzelmekkel pulzál, talán tükrözve az emberi létezés bonyolultságát vagy a Munch munkáira jellemző pszichológiai mélységet. Az a mód, ahogyan a színek táncolnak a vásznon, tükrözi a figura belső világát, jelezve, hogy több rejlik a képzeletiratok mögött. A gazdag vizuális nyelv intenzív érzelmeket kelt, a nézőt arra készteti, hogy megkérdőjelezze, milyen gondolatok rejtőznek a homályos arc mögött.

A mű történelmi összefüggésének figyelembevételével, 1939-ben készült—akkoriban, amikor a művészvilág a modernizmussal és az első világháború következményeivel küzdött. Munch, az absztrakció és a figuráció határán állva, megragadja a modern küzdelem lényegét, összefoglalja az egyéni tapasztalat és a nagyobb társadalmi zűrzavarral kapcsolatos feszültséget. Ez a festmény az ő művészi fejlődésének tanúbizonysága, és folytatódó pszichológiai témák megvizsgálásának is bizonyítéka, világosan megvilágítva az emberi lélek identitás és önkifejezés utáni vágyát a fojtogató környezet közepette.