Az est első lágy fényeiben fürdő tájkép egy nyugodt folyót ábrázol, amely kanyarog a hullámos dombokon és távoli hegyeken át, talán valahol Walesben. A kompozíció ügyesen egyensúlyozza az előtérben lévő emberi alakokat és állatokat, melyek formái finoman kirajzolódnak a meleg földszínek hátterében. A folyó nyugodtan hömpölyög, visszatükrözve az ég lágy pasztellszíneit — tompa kékek, krémsárgák és lágy rózsaszínek harmonikus keverékét, melyek simán összemosódnak. A textúrák finom ecsetvonások és áttetsző festékrétegek kombinációjával a sziklás lejtők és sűrű növényzet tapintható érzését keltik, meghívva a nézőt, hogy elmerüljön ebben a nyugodt tájban.

A jelenet halk intimitást áraszt; az alakok — akik utazóknak vagy passzív szemlélőknek tűnnek — emberi melegséget és méretarányt adnak a tágas természeti panorámához. A távoli dombokon emelkedő füst az emberi élet jelenlétét jelzi a vadon közepén, finom utalásként az ember és a természet kölcsönhatására. A mű nem csupán egy helyet, hanem az időben megakasztott pillanatot ragad meg, elgondolkodtató hangulatot idézve, amelyben a szem szabadon barangol a tájon, a szív pedig érzi a sértetlen természet nyugodt magányát. A stílus és a paletta korai tájképfestészeti hagyományokat idéz, részletgazdagságot és finom romantikát ötvözve, érzékeny művészi tekintettel hívva meg a nézőt a vidéki szépség megbecsülésére.