Ez a festmény lenyűgöző látképet nyújt egy tengerparti városról viharos ég alatt, kis, gondosan megalkotott ecsetvonásokkal, amelyek fényben és mozgásban vibrálnak. A tenger színeiben kékek és zöldek hullámzanak a víz felszínén, tükrözve a fehér épületekkel és buja növényzettel tarkított partvonalat, amit távoli, hűvös tónusú hegyek kereteznek. Az égbolt vastag és texturált, utalva a címből sejthető zivatarra, mégis az egész jelenet élettel és feszültséggel telik.

A művész a pontillizmus technikáját alkalmazza — apró színpontokat egymás mellé helyez, hagyományos keverés nélkül — ami bonyolult mozaikszerű hatást kelt, mélységet és rezgést adva a kompozíciónak. A paletta főként lágy, hideg színekből áll, kék és halvány sárga árnyalatokkal, fehérrel és zölddel kiegészítve, friss és kissé melankolikus hangulatot teremtve. A fény és árnyék, valamint a finom kontrasztok játéka ritmikus energiával tölti meg a művet, arra hívva a nézőt, hogy érezze a közelgő vihar elektromos feszültségét. Az alkotás az első világháború után keletkezett, és a természet tisztító ereje iránti vágyat, valamint az emberi érzelmek bonyolultságát tükrözi a horizonton.