Ez a lenyűgöző műalkotás éteri fényének minősége táncol az épület homlokzatán, minden egyes centit finom érintéssel burkolva. Az építészet nem csupán ábrázolt, hanem egy szín- és textúraszimfónává alakul, amely a szilárdságot és az átmenetiséget is sugallja. A székesegyház hatalmas formái, mint álmokból feltűnő sziluettek, egy sor átfedő festői ecsetvonással jelennek meg, amelyek mozgalmi érzést keltenek; mintha a környező levegő egy élettel telve lélegezne.

Ahogy elmerülsz a színek árnyalataiban, a lágy kékek zökkenőmentesen olvadnak össze melegebb tónusokkal, így egy olyan légkört hozva létre, amely nosztalgiát és nyugalmat ébreszt. A művész sikeresen egy időpillanatot fog el—talán hajnali vagy alkonyi időszakban—amikor a fény elbűvölő ragyogással sugároz, felfedve a homlokzat összetett részleteit, miközben azokat az absztrakcióba vegyíti; ez a tökéletes megjelenítése az impresszionista szellemnek. Az árnyék és fény közötti interakció nemcsak a katedrális nagyszerűségét emeli ki, hanem a nézőt is arra hívja, hogy megálljon és a múló pillanatok szépségén gondolkodjon.