Ez az érzékletes metszet az ősi romok megható szépségét tárja elénk, melyek egy nyugodtan folydogáló folyó partján meredeznek. Az idő vasfoga által megviselt kőfalak ellenállnak az elmúlásnak, omladozó boltíveik és egyenetlen széleikkel a feledésbe merült múlt történeteit mesélik el. Egy magányos férfi evez kis hajójában a víz mentén, jelenléte emberi kapcsolatot hoz a csendes, mégis melankolikus tájba. Az égboltot finom ecsetvonások éltetik, melyek lebegő felhőket ábrázolnak, így mély, elmélkedő hangulatot kölcsönöznek a kompozíciónak.

A művész mesterien használja a tompított szépia árnyalatot, amely nosztalgiát és az idő múlásával megkopott emlékek melegét idézi. A részletes metszéstechnikák texturális kontrasztot teremtenek a vad sziklák és a víz folyékonysága között, miközben a romok domináns függőleges vonalai uralják a jelenetet, felfelé irányítva a tekintetet. Ritmikus harmónia érződik abban, ahogy a természet visszaszerzi területét a romok között, elmélkedésre késztetve a múlandóságról és a magányról. A mű az 18. század közepén készült Nagy-Britanniában, ötvözve a felvilágosodás kori történelem iránti kíváncsiságot a romantika festői romjai iránti vonzalmával; finom, visszafogott technikája révén gyengéd vágyakozást ébreszt.