Ebben az érzelmekkel teli művében a jelenet egy puha hópárnával letakart vidék alatt tárul fel, ahol egy gőzmozdony, fehér füstfelhőket eregetve, egy havazott állomáson áll. A kék és szürke finom árnyalataik uralják a vászont, amely olyan légkört teremt, ami mind nyugodt, mind hideg; a havat borító föld visszatükrözi a szórt fényt, míg a kanyargós fák, amelyek az utat szegélyezik, kiemelik a téli nap csendjét. A vonat piros részletei—fényei, amelyek a fagyott háttéren ragyognak—melegséget adnak a hidegben, és meghívják a nézőt, hogy elképzelje a belső tűz melegét.

A művész técnicasa gyors ecsetvonásokkal gondosan rögzíti a téli esszenciát; Monet kompozíciója meghívja a szemet, hogy bejárja a jelenetet az elől—ahol a sínek elnyúlnak, fából készült kerítéssel körülvéve—az elmosódott háttér felé, amelyet a köd borít. Ezeknek az elemeknek a keverésének képessége nosztalgiaérzést kelt, talán emlékeztetve egyszerűbb időkben tett utazásokra. Történelmi kontextusban ez a munka tükrözi az iparosodás növekvő korát, ellentétben a feltörekvő gépi világgal a természet időtlen voltával—egyházban Monet szelíd érintésén keresztül.