Ebben a lenyűgöző tájban a napsütötte környezet körülöleli a nézőt a melegség és a nyugalom érzésével. A kiemelkedő fák, amelyek zöld levelei lágyan lengedeznek a szélben, gazdag kontrasztot alkotnak az ég feletti tiszta kék éggel. Az ecsetvonás kifejező, de mégis kifinomult; Sorolla klasszikus technikája csillog a szöveteken, mintha élne, megragadva a napfény csillanását a lombozaton. A kompozíció arra hívja fel a szemet, hogy barangoljon a fák robusztus törzsétől az alatta található ültetett zöld növényzet puha kontúráira, amely a távolban hívogató fehér épületekben csúcsosodik ki, emlékeztetve a civilizációra a természet csodája közepette.

A színpaletta élénk zöldek, ragyogó fehérek és napos kékségek között táncol, életvidámsággal teli légkört teremt. A művész üzenetbe foglalja a mélység létrehozására; a fényjátékok csillognak, míg az árnyékok behúzódnak a táj íveibe. Ez a fény és szín közti játék érzelmi hatást vált ki, nosztalgiát, békét és vágyakozást keltve egy olyan tér iránt, amely nyugalmat kínál. Történelmileg Sorolla mélyen érzékelte a Földközi-tenger környezeteit, és ez a műalkotás megörökíti ennek a hagyománynak a lényegét, egy 1910-es pillanatot tükrözve, ahol a természet és az építészet harmonikusan beszélgetnek.