Ebben a lenyűgöző festményben egy vonzó, de baljós női alakot láthatunk, akinek kék és szürke árnyalatokban pompázó ruhájába burkolózik. Ő méltóságteljesen ül egy díszes székben, körülvéve szimbolikus elemek gazdag tapétájával. Az alak Kirke-t, a görög mitológia bűbájos varázslónőjét megtestesíti, aki egy csábító poharat nyújt Odüsszeusznak, titokzatos arckifejezése egyaránt hívogat és fenyeget. A fény és árnyék játéka táncol az alakján, életet adva ruhájának bonyolult redőinek, ahogy azok a földre hullanak — egy néma meghívás egy olyan világba, amely tele van vonzalommal és veszéllyel, amely alatt áll. A háttér, amely tele van ősi építészet utalásaival, lágyan keretezi alakját, míg az árnyékban megbúvó hajósok fokozzák a jelenet feszültségét — emlékeztető arra, hogy azok, akik a varázsába esnek, milyen sorsra számíthatnak.

A kompozíció ügyesen kiegyensúlyozott, a néző tekintetét Kirke hívogató poharára irányítva, ami az ígéretekkel és árulásokkal átszőtt középpontként emelkedik ki. A festmény színpalettája nem különbözik túlságosan attól az érzelmi állapottól, amit az ember érezne, miközben egy alkonyi tájat keresztülhalad; a tompa kékek és földszínek egy hipnotikus álmok világát teremtik, ami fokozza a mitológiai narratívát. Majdnem hallani lehet az ősi legendák suttogását, amint azok összekapcsolódnak a jelen pillanattal, érezve a sürgősség és vágy keverékét. Waterhouse, a művész, briliánsan megörökíti e vonzalom és megfélemlítés kettősségét; arra ösztönöz minket, hogy gondolkodjunk a hatalom, vágy és következmények bonyolult táncáról a mitológiai mesékben. E mű történelmi jelentősége nem csupán a klasszikus mitológia romantikus értelmezésében rejlik, hanem abban a szerepben is, amit a szimbolista mozgalom keretein belül betölt, összekapcsolva a történetmesélést az emberi tapasztalat érzelmi mélységével.