Egy csendes intimitás hatja át ezt a jelenetet; a tetők látványa és egy darabka égbolt, tompa tónusokban megjelenítve, amelyek egy lustálkodó délutánról suttognak. A kompozíció gyönyörűen kiegyensúlyozott, az épületek éles szögei a puha, hullámzó felhőkkel ellentétben. A művész technikája a lapos, szinte grafikus stílust részesíti előnyben, korlátozott szürke, fehér, valamint terrakotta és zöld árnyalatokkal. Ez a visszafogottság azonban csak felerősíti az érzelmi hatást; a csend és a magány érzése, a mindennapok csendes szemlélése.

A épületek oly módon vannak elrendezve, hogy strukturáltnak és organikusnak is tűnnek, a néző egy láthatatlan pontból, talán egy ablakból néz. A fény átszűrődik a fákon, foltos hatást keltve. Ez egy pillantás egy adott pillanatra, amely nemcsak a jelenet fizikai megjelenését, hanem a hangulatát is megörökíti. A művészet a nosztalgia érzésével rezonál. Ez az a fajta jelenet, ami sokkal tovább megmarad az emlékezetben, miután elfordultál.