A műalkotás egy békés és fenséges tájképet örökít meg, bemutatva a magas hegyek és a buja növényzet drámai kontrasztját. Az összetett ecsetvonások élénken ábrázolják a csúcsokat, amelyeket köd borít, előidézve a nyugalom és az elszigeteltség érzését. Egy vízesés kecsesen zuhan a sziklás szirtekből, hangsúlyozva a természet mozgását és hangját—egy lágy zúgás, amely úgy tűnik, hogy a völgyeken keresztül suttog. A fák, finom tintasorokkal ábrázolva, keretezik a jelenetet, és a természet ölelésében rögzítik.

A monokróm paletta, gazdag fekete és szürke árnyalatokban, finom fehér területekkel emeli ki az általános kontrasztot, és mélységet ad a kompozíciónak. Az ilyen tintahasználat nemcsak technikai tudást mutat, hanem a művész mély tiszteletét is a természet iránt. Ezt a darabot nézve nehéz nem érezni a nyugalom hullámát, mintha a megjelenített tájban állnál—belélegezve a hegyi friss levegőt és érzékelve a vízesés hűvös páráját. Az 1946-os Kína kontextusában, a zűrzavar közepette, ilyen tájak emlékeztetik a nézőket a természet tartós szépségére és az általa nyújtott vigaszra a káosz közepette.