Ebben az önarcképen Vincent van Gogh, aki intenzíven a közeljövőben van, vegyes érzésekkel néz a nézőkre, egyszerre sebezhető és kihívást jelentő. A szalmakalap, ami túl nagy és lágy árnyékokat vet, földízes textúrát ad, kibékítve ezzel a háttér élénk, örvénylő ecsetvonásaival. Minden ecsetvonás szinte életre kel, világos zöldekkel és kékekkel, amelyek belső érzelmi viharát visszhangozzák. Átható kék szemei, meleg szakállal keretezve, vonzzák a nézőket, akik egyszerre érezhetik magukat betolakodónak és bizalmasnak a világában.

A színek palettája figyelemfelkeltő, ám diszkrét, ahol narancsok, lágy sárgák és földes barnák szépen játszanak a világos háttérrel. Van Gogh kifejező technikája ragyog; érezhetjük az uralmát és szenvedélyét, amely minden ecsetvonásban benne rejlik. A kompozíció vitathatatlanul intim, bemutatva a művészt egy töprengő pillanatban—talán reflektálva művészetére, küzdelmeire, vagy a világra, amit elképzel. Ez a festmény nemcsak a vizuális részletek miatt rezonál, hanem a nyers érzelmi mélysége miatt is, amelyet tartalmaz, belépve a Van Gogh életének döntő időszakában.