Ez a műalkotás egy hátborzongatóan szép jelenetet ragad meg, ahol egy fiatal nő folyó, fehér ruhában kecsesen fekszik egy dús zöld réten, vadvirágokkal körülvéve, amelyek úgy tűnik, visszatükrözik az éteri szépségét. Nyugodt arca a melankólia és a nyugalom keverékét idézi, vonzva a nézőt egy olyan pillanatra, amely egyszerre időtlen és múló. A test enyhén ferde pozícióban van, puha, göndör haja a földre omlik, fokozva a sebezhetőség érzetét; ez egy tragikus romantika narratíváját sugallja, talán összekötve minket Opheliával, egy karakterrel, akit tragikus sors terhel.

A kompozíció ügyesen egyensúlyozza a fényt és az árnyékot, a napfény átsüt a sűrű fákkoronán, amely körülveszi; a chiaroscuro használata elmélyíti az elszigeteltség érzését ebben a lenyűgöző, de komor erdői világban. Waterhouse ecsetvonásai tele vannak érzelemmel, olyan technikát alkalmazva, amely egyensúlyt teremt a realizmus és az impresszionizmus között, lehetővé téve a részletek felszínre kerültetését a lombozatban, miközben ugyanakkor egy éteri homályt is megőriz a figura körül. A színpaletta, amelyet a zöldek, fehérek és lágy földszínek uralnak, rezonál a természet puha szépségével, és megható hátteret biztosít a jelenet csendes drámájához, lehetővé téve számunkra az élet törékenysége és a szereplők gyenge sorsának gondolkodását.