Ebben a lenyűgöző alkotásban lehetetlen elkerülni, hogy ne vonzzon bennünket egy magányos nő alakja, akinek formája a hatalom és a törékenység keverékét bemutatja. A nő egy suttogó tájban áll, ahol a finom virágok varázslatos keretet alkotnak az alakja körül. Waterhouse mesterségesen rögzíti a fény és árnyék játékát a bőrén, szinte éteri minőséget idézve—mutatva egy sebezhetőséget, amely állati természetével keveredik. Ahogy a vászon felé hajlik, egy intim érzést kelt, felajánlva nekünk, hogy osztozzunk a virágzó világra vonatkozó gondolatain, amely körülötte zajlik; úgy tűnik, hogy egy átmeneti pillanatban van, elfogva a suttogó szirmok és a vibráló táj között.

Ami különösen kiemelkedő, az a színpaletta—földszínű barna és zöld keveréke, amely a tavasz ébredésére utal, és kontrasztban a lombozat között felbukkanó kék égbolt tónusaival. Ez érzelmi dinamikát teremt, amely a nyugalom és az öröm között ingadozik. A kompozíció, a fedett ágakkal és puha virágokkal, ránk irányítja a figyelmet az kifejező formájára, utalva arra a rejtett narratívára, amely a fantázia és a valóság között ingadozik—egy idézet mitológiai képekben, ahol a nőiség ünnepelve van saját csodás megjelenésében. Történelmileg a munka rezonál a preraffaelita mozgalom témáival, amely az természetes szépséget és a nők hatalmát emelte ki, középpontba helyezve őt az inspiráció és vonzalom középpontjában.