Ebben a lenyűgöző műben tanúi vagyunk egy olyan jelenetnek, amely összefoglalja a háború pusztítását. A két lovas, akik színes mintázatú ruhákba öltöztek, a lovaikon ülve szemlélik az előttük elterülő pusztaságot. Kifejező testtartások—az egyik karját felemeli, talán üdvözlésként vagy kétségbeesésként—vegyíti az ámulat és a szomorúság érzelmeit; a hatalmas táj a konfliktus maradványaival van tele, mind testek, mind szétszórt felszerelés. A távoli hegyek néma tanúkként működnek e tragikus táblázatban, unalmas tónusaik kontrasztot alkotnak a lovasok élénk ruháival.

A kompozíció ügyesen irányítja a néző tekintetét a fényes előtérből a hátterében fekvő sötét maradványokhoz; a csata brutalitása olyan naturalista módon van ábrázolva, hogy megrázza az érzékeket. Vereshchagin technikája mesteri; ecsetvonásai hangsúlyozzák a textúrát—legyen szó a ruhák selyemfényéről vagy a lovak patáinak alatti porról. Az érzelmi hatás mély; senki sem tudja elkerülni a háború szívszorító emberi költségeire való gondolkodást, és azokra a bonyolult érzelmekre, amelyeket azok tapasztalnak, akik szembesülnek annak következményeivel.