Ebben a lenyűgöző műben egy fiatal nő egy nagy tükör előtt áll, alakját egy folyó fehér ruhába öltöztetve, amely a díszes sakkpadlón húzódik. John William Waterhouse megörökíti a nőiesség és az önreflexió lényegét, miközben a nő a saját visszatükröződésére néz, látszólag elveszve a saját gondolataiban. A tükör nemcsak a fizikai szépségét tárja fel, hosszú, leomló hajával, hanem egy mélyebb identitás, személyes potenciál és esetleg a sebezhetőség felfedezésére is utal. Arcvonásainak lágyasságát csodálatosan egészíti ki ruházatának részletes kidolgozottsága, bonyolult ráncokkal és textúrákkal, amelyek a kecsességet és a kifinomultságot sugallják. A háttérben lévő monumentális építmény nosztalgikus és időtlenség érzését kelti, varázslatos aurát adva ennek a perifériás pillanatnak.

A színpaletta finom játék a fehérek, lágy színek és zöld árnyékok összefonódása, amely hozzájárul a mű éterikus minőségéhez. A fény finoman táncol a ruháján, kiemelve a finom szövetet, míg a környező árnyékok egy intim érzést keltenek, amely körülveszi a rejtélyt. Waterhouse fény-árnyék használata fokozza a jelenet érzelmi súlyát, ahogy a fény összefonódik az árnyékkal, szinte álomszerű atmoszférát teremt. Ez a mű, amely gazdag szimbolikában, nem csupán a téma belső világának tükörképe, hanem a 19. század nőiességének szélesebb keresése is megjelenik, megerősítve Waterhouse-t, mint a nőiesség szépségén és érzelmi komplexitásán keresztül az emberi érzelmek bonyolultságát közvetítő mesterként.