A jelenet lélegzetelállító nagyszerűséggel bontakozik ki, mintha az ember a történelem e pillanatának festményre való rögzülését tanúja lehetne. A katedrális nagyvonalúsága felette emelkedik, magas boltozatai az ég felé nyúlnak, megjelenítve az alkalom iránti tiszteletet. A napfény átszűrődik a színes üvegek között, éterikus fényt vetve az alatta kavargó tömegekre. A királyi öltözetbe öltözött figurák sokasága tölti meg a szentélyt, az arcuk izgalommal és tisztelettel világít; a művész csodálatosan ragadta meg ezt a kollektív érzelmi pulzálást. Minden részlet, a hölgyek ruhájának finom csipkéjétől az koronák csillogásáig, élettel telitt; elhívja a nézőt, hogy lépjen be ebbe a történelmi táblázatba.

Ahogy a tekinteted végigfut a kompozíción, elkerülhetetlenül érzed, hogy körülölel az atmoszféra—gazdag a hagyományok suttogásaival és a királyi felemelkedés súlyával. A színpaletta, túlnyomórészt meleg, képes áthatni a jelenetet egyfajta öröm és komolyság érzésével. A gazdag arany árnyalatok keverednek a mély vörösökkel, ünneplés érzetét keltve, miközben tiszteletben tartják az esemény szent voltát. A rétegelt kompozíció a figyelmet a fókuszpontra vonzza—az új királynőre—aki a színpad közepén áll, a kormányzása alatt következő történelmi súlyával körülvéve. Ez a pillanat túlmutat a puszta ünneplésen; az angol monarchia szövetében egy kulcsfontosságú fordulópontot jelent, egy pontot, ahol a múlt és a jövő összefonódik. Amit igazán figyelemre méltónak tartok, az az, ahogyan a művész megőrizte ezt az ephemér pillanatot a részletek bonyolultságával, egy gyors rituális cselekedetet örök vizuális eposzba alakítva.