Az esti égbolt hatalmas kiterjedése uralja a vásznat, a nap utolsó felvonásának drámai színtere. Nehéz, szinte komor felhők lebegnek a felső részen, formájukat a halványuló fény és a művész ügyes ecsetvonásai lágyítják. A színpaletta a kontrasztok tanulmányozása: a mély, szinte liláskék a lenyugvó nap tüzes árnyalataival találkozik. Ez a fény és árnyék szimfóniája, a közeledő sötétség és a nappali fény utolsó suttogásai.

A lenti, hullámzó táj a horizonton húzódik, formáját a színes területek finom változásai határozzák meg. A fák szóródása tagolja a sziluettet, formáik egyszerűek, mégis jellegzetesek az égbolttal szemben. A művész ügyes tónus- és értékhasználata segít a mélység és a légköri perspektíva érzetét kelteni, a néző tekintetét a távlati ponthoz vonzani. Ez a festmény az időbe fagyott pillanatnak, a természet múló szépségének megható megörökítésének érződik, a színek finom változása pedig a béke és a melankólia érzését kelti.