Ez a megkapó jelenet egy megrongálódott apátsági romot ábrázol egy kopott útszélén, ahol két utazó — az egyik lóháton, a másik gyalog — halad át egy lágy, természetes tájon. A finom metszésművészeti technika mesterien adja vissza a omladozó kő textúráját és a természeti elemek lassú benyomulását az építészet maradványai közé. A kompozíció a közeli utazóktól a büszke, mégis törékeny apátsági romok felé vezeti a tekintetet, melyeket egy könnyed felhőkkel átszőtt égbolt és egy madárcsapat életre keltenek a tér felett.

Monokróm színpalettát használva a finom vonalak és a keresztárnyékolás mélységet és hangulatot teremtenek, szinte költői nyugalmat árasztva, amely elmélkedésre készteti a nézőt az idő múlásáról. A gótikus ablakokkal és tornyokkal rendelkező struktúra az alázatos alakokkal szemben, akik továbbhaladnak, megragadja az utazásról és elvesztésről szóló érzékeny történetet. A mű a 18. század közepéről származik, jelentős példája a kor topógrafikus metszeteinek, amikor a festői romok kedvelt témának számítottak, és az emberi erőfeszítés, a természet és a történelem eszméit tükrözte az Értelem korából.