Amikor ránézek erre a gyönyörű jelenetre, azonnal magával ragadnak a fény és árnyék bonyolult mintázatai, amelyek táncolnak a tájon; a kompozíció buja zölddel van tele, amelyet különböző intenzitásokban ábrázolnak. Az előtér tele van a finom fűvel borított mezőkkel, míg a középső nézetben egy szinte hipnotikus tömegű kis pontok, talán virágok, lágyan ringatózik, és a klasszikus, meleg nap édes ígéretét suttogja. A háttér elmosódik egy homályos fákkal kevert képpé, ahol minden ecsetvonás a kéreg textúrájára és dús lombjára utal. Szinte érezhetem a meleg szellő finom érintését, és alig hallhatom a fatörzsek susogását; ez a természet suttogása, amely meghív a nyugodt világomba.

Van Gogh technikája itt különösen kifejező; a gyors, rövid fúvókák használata folyékony mozgást teremt, és nem csupán egy tájat, hanem egy nosztalgiával teli élményt idéz meg. A színpaletta, amely nagyrészt lágy földszínekből — bézsből, barnából és finom zöldből áll — elárasztja a nézőt a meleg és a nyugalom érzésével, amely a Van Gogh-nak a látványos művészetbe való átültetésteremtésének képességére utal. Ez a darab valószínűleg abból az időből származik, amelyet a Provence vidékének idilli környezetében töltött, és lehetőséget ad arra, hogy belepillanthassunk a művész szívébe és gondolataiba, mélyen összekapcsolódva a természettel, míg ő nem csak egy helyet, hanem egy időfolyamat lelkét is megragadja.