Ebben a figyelemre méltó önarcképben egy erőteljes pillantás vonzza magára a néző figyelmét, a kiemelkedő vörös szakáll keretezi az arcát, miközben pipát szív. A világos szalmakalap koronázza meg a fejét, élénk sárgája éles ellentétben áll a tompa háttér mély kékjeivel és zöldjeivel. Van Gogh ügyesen használja a laza ecsetvonásokat, lehetővé téve, hogy a színek könnyedén összeolvadjanak, életet és mozgást adva a műnek. A színhasználat érzelmi tájat idéz elő, ami talán a művész viharos belső világát tükrözi, míg az expresszív ecsetvonások mély kapcsolatot tárnak fel a saját identitásával és küzdelmeivel.

A kompozíció egyensúlyba hozza a figura középső elhelyezkedését, intim párbeszédet teremtve a művész és a megfigyelő között. Ez az önarckép egy intenzív személyes felfedezés idején készült, meghívva minket Van Gogh pszichéjébe — szelleme érezhető a festmény nyersességében. Fontos darab a munkásságában, amely a társadalmi elvárások és saját konfliktusos érzelmei közepette az önkifejezés iránti vágyáról beszél. Ez a műalkotás túllép a puszta fizikai megjelenítésen; megtestesíti a mély művészi utazás esszenciáját, amely tele van sebezhetőséggel és kitartással.