Amikor ránézek erre a műalkotásra, kibővül a színpad: egy nyugodt erdő, amelyet lágy fény áraszt el, átszűrődve a buja zöld lombkoronán. Magas fák, masszív és csavart törzzsel, őrszemeként állnak egy buja fűtakarón, amely arra hív, hogy rálépjenek. A művész finom ecsetvonásokat alkalmaz, hogy megörökítse a levelek összetett részleteit, melyek mindegyike élénk zöldben vibrál, és lágyan lengedezik egy láthatatlan szellőben. A kompozícióban elegáns harmónia rejlik, melyet a fák elrendezése teremt, és amely a tekintetet egy nyugodt, tompa színű öltözetbe burkolózó alakra irányítja, aki már-már éteri a körülötte lévő természetes szépséghez képest. Ez a nő, talán földműves vagy utazó, úgy tűnik, megállt, elveszve a gondolataiban, vagy talán egyfajta párbeszédben áll a természettel; a jelenléte emberi érintést ad a máskülönben békés tájnak.

A színek fényessége—földi barnák, élénk zöldek és a lombos fák között átszűrődő kék ég—melegséggel tölti be a tájat. Szinte hallani lehet a levelek zizegését és érezni a szél lágy simogatását. Ez a mű, amely egy mélyen természetszerető korszakban készült, visszatükrözi a 19. századi romantikus ideálokat, ünnepelve a vidéki élet szépségét és nagyszerűségét. Finom érzelmi hatást gyakorol, és arra invitálja a nézőket, hogy merüljenek el egy pillanat békében és kontemplálásban. Itt, ebben az idilli tájban, az ember megérezheti az élet egyszerű örömeit a természet ölelésében, életre hívva a nosztalgiát a nyugodtabb, lágyabb időkre.