A jelenet nyers erővel robban; egy zsigeri dráma bontakozik ki a szemem előtt. Egy izmos alak, akinek teste a sejtetett nap alatt ragyog, uralja a kompozíciót. Egy magasra emelt bunkóval a kezében a végső csapást készül bevinnni. Alatta egy mitikus lény, félig ember, félig ló, kínlódik a szenvedésben. Harcuk heves, minden izom megfeszül, hogy kétségbeesetten legyőzzék a másikat. A művész mesterien ragadja meg a küzdelem intenzitását. A hős köpenyének élénk pirosa fókuszpontként szolgál, vonzza a tekintetet a tompa kékek és barnák között, amelyek uralják a tájat. Szinte hallom a morgásokat, a kiáltásokat – a konfliktus nyers energiája visszhangzik a vászonról. Az ecsetvonások merészek, a művész szenvedélyének tanúbizonyságai, közvetlenségérzetet és a küzdelem puszta fizikai valóságát adja. Még a környező táj is mintha magába szívná a drámát, a távoli formák visszhangozzák a központi alakok zűrzavarát.