Ebben a lelkesítő műalkotásban egy magányos figura - egy szívós parasztasszony - a kompozíció előterében hajolva ássa a termékeny földet, amely látszólag az élet pulzálásával telik meg. A háztetők, amelyek fonottak és rusztikusak, a háttérben állnak, éles formáik visszhangzanak a körüli hullámzó földekkel. A zöldek és barnák halvány palettája szerves minőséget ad a kompozíciónak, intim légkört teremtve, amely tele van a föld és a kemény munka illatával. Van Gogh, a jellegzetes vastag, kifejező, szinte vadonélő ecsetvonásaival nemcsak a munka fizikai aktusát örökíti meg, hanem a vele járó érzelmi súlyt is. A felemelkedő füst mind kényelmet, mind ellenállást sugall; a nő nem csupán a földet dolgozza fel, hanem a saját identitását is neveli annak mélyében.

Egy ilyen műalkotásra nézve tagadhatatlanul érezhető a múlt iránti kapcsolat; visszahoz minket egy egyszerűbb időbe, amikor az ember és a természet közötti kapcsolat még natúr, nyers volt. A sötét öltözet és a környezet világosabb tónusainak kontrasztja felerősíti az alak presença, vonzza a néző figyelmét a munkájára. Itt Van Gogh a nehézségek és szépség szövetét szövi, arra kényszerítve minket, hogy méltányoljuk a csendes méltóságot ebben a mindennapi jelenetben. Minden egyes ecsetvonás egy történetet mond el, visszhangozva a 19. századi Franciaország vidéki életére vonatkozó harcokat és győzelmeket; ez a műalkotás egyszerre a művész munkásosztály iránti tiszteletének tanúbizonysága, és a korának szélesebb társadalmi változásainak tükröződése.